Tijana Dapčević ismertté vált dalának refrénje szerint „Sve je isto, samo njega nema”, ami jelentős mértékben elmondható a mai Szerbiáról, a kilencvenes évek viszonylatában. Ugyanaz a két párt uralja az országot, még ha az egyik időközben nevet is változtatott, a vezérek ugyanúgy szétlopják az országot, a nép ugyanúgy nyomorog és menekül innen, a többi jugoszláv utódállammal ugyanolyan feszült a viszony. A gazdasági nyomor ugyanúgy jelen van, a sajtót ugyanúgy elnyomják, az ellenzéket ugyanúgy szétverték (és az is önmagát), az elégedetlen polgárok az utcákon adnak hangot elégedetlenségüknek, a választásokat manipulációval, pénzzel és némi erőszakkal ellopják, arról már nem is szólva, hogy a megvezetett és lerongyolódott népet ugyanúgy buszoztatják és szendvicset osztanak nekik a vezér minden nagyobb utcai megjelenése esetén.
Ja és ugyanúgy folytatódik a nagyszerb ideológia érvényesítése. Koszovó elvesztése miatt Vajdaságot egyre inkább elszerbesítik, utcanevek, szobrok, újonnan kitalált ortodox rendezvények útján. Felszámolják a kétnyelvű anyakönyvi kivonatokat, eltűnnek a magyar nyelvű helynévtáblák (egyelőre ideiglenesen), kiszorítják a magyarokat a közintézményekből és hatalmas csinnadrattával ünneplik Vajdaság elcsatolását, november 25-ét.
Sve je isto, samo njega nema, ismételhetjük, azzal, hogy a képet egyetlen pont árnyalja: a legerősebb magyar politikai erő viselkedése. Ők ugyanis ezúttal az elnyomók, uszítók, nacionalisták, bűnözők oldalára álltak.
A Kasza fémjelezte VMSZ annak köszönhette tömeges támogatottságát, azt, hogy a magyarok nem csak rászavaztak, de érzelmileg is kötődtek hozzá, hogy a néhai elnök tudta, hol a vajdasági magyarok helye: a demokratikus, mérsékelt, toleráns ellenzéki oldalon, nemet mondva a háborúkra, az erőszakra, az elnyomásra. Nyilván neki is megvoltak a maga hibái, ügyei, de emlékezhetünk rá, hogy a legveszélyesebb időkben is a magyar sorkatonák szüleivel lement Belgrádba azok érdekeit védeni például. Pásztornak uralma eddigi 11 éve alatt (amelyből remélhetőleg már nem lesz sok) sikerült teljesen a visszájára fordítani ezt a pártot. Elüldözte mindazokat, akik ezt a fajtai kaszai örökséget ápolták, gerinc nélküli, primitív, pénzéhes senkikkel vette magát körül, akik asszisztáltak neki a nagy átálláshoz: ma már a szocialisták és a posztradikálisok hóna alatt vigyoroghat a párt elnöke. A tagokat pedig munkahelyükkel, pályázati pénzekkel fenyegetve, gyerekeik tandíjával zsarolva tudják egyben tartani.
Képzeljük csak el, mi lett volna, ha a kilencvenes években Pásztor vezeti a VMSZ-t: a Gazimesztánon ott állt volna Slobo mellett és közölte volna, a magyarok is harcba szállnak a szerb földekért, ő dobta volna az első joghurtot a tartományi parlamentre, a magyar sorkatonákat és tartalékosokat pedig a VMSZ verőlegényei terelték volna a balkáni vágóhídra.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Pásztor decemberben ott tündökölt a Szerbiai Szocialista Párt tizedik kongresszusán szónokként, ahol elmondta, a régi országot szétverő, inflációt, nyomort okozó, magyarok tízezreit a frontra vagy külföldre üldöző SZSZP érdeme, hogy „Szerbia példaként szolgálhat a többségi nemzet hozzáállásában a kisebbségek iránt, nemcsak a térségben, hanem egész Európában is”.
Aleksandar Vučić nyílt támogatása, november 25-e megszavazása, a szocialisták istenítése… íme a nemzetárulás főbb állomásai. Azt hiszem a többség nevében szólok, amikor azt mondom, köszönjük Pásztor István, de ne védjen tovább bennünket, mi szeretnénk magyarok maradni.
